Szeretem az indiai ízeket. Többféle indiai fűszerkeverék is van a kamrámban, és szakácskönyveim is vannak. Próbálkoztam egyik kedvencemmel, a dahllal, de nem nyújtotta azt a kulináris élvezetet, mint az étteremben vagy indiai barátaimnál fogyasztott étel. Havonta egyszer rendelek a Bombay Expressből. A napokban néhány kolléganővel összeálltunk, és faltuk az iroda konyhájában a Tandoori csirkét, a Lamb Korma-t, és a különféle naan-okat. Egy kollégám bejött és azt mondta: fúj, mi ez a szag. Felvilágosítottuk, hogy az indiai fűszerek illata lengi be a léget, mire ő újra fújolt, amire én megjegyeztem, hogy nem szándékozunk megkínálni, no panic. Ő kinyilatkozta, hogy nem is érti, hogyan lehet ezt megenni. Ránéztem, és próbáltam sugallni a tekintetemmel, hogy jó lenne, ha eltűnne a konyhából, mire kiment. Megy ez nekem, gondoltam, mármint a szembeszéd, és akkor jobb megoldásnak tűnt, mint vitába szállni egy felnőtt emberrel arról, hogy kinek milyen ízvilágot kedvelnek az ízlelőbimbói. Legalábbis olyan ritka és drága pillanatokat nem áldozok vitára, amelyekben a fenti finomságokra igyekszem összpontosítani. De egyszer még megbeszélhetjük, ahogyan a 12 éves unokahúgommal tettem nemrég. ..
Kiszedtem a velőscsontot a kuktából, kirázogattam a csontból, aztán elegyengettem a pirítóson a gőzölgő, remegő velőt. Megsóztam, és csíkokra vágott, főtt sárgarépával az asztalra tettem. Fújjj, mondta ekkor a lányka, és még össze is rázkódott. Nem szereted? – kérdeztem. Nem. Ettél már? Nem. Akkor honnan tudod, hogy nem szereted? – tettem fel ugyanazt a kérdést, amelyet számtalanszor hallottam gyerekkoromban, szörnyű válogatós lévén. Vállvonogatás volt a válasz, meg, hogy otthon sem eszem meg. Nem baj, nem kell megenned, ha nem kívánod, én ugyanis nagyon szeretem – mondtam, és közben már el is fogyott a velős pirítós. Soha, senkit nem kínálok kétszer, mert én sem szeretem, ha noszogatnak, hogy egyek olyasmiből, amit nem kívánok, vagy már félre áll a hasam. Rossz szokása a háziasszonyoknak…
Sok ember másféle ételeket szeret, mint te vagy én – próbáltam oktatni a gyereket. Attól függ, hogy anyukájuk miket szokott főzni, és attól, hogy a szervezetük mit kíván. De vannak olyan területek a földön, ahol mindig csak rizst esznek, vagy csak a földből kikapart gyökereket, vagy például kígyót, egeret, mert nincs más élelem a környezetükben, vagy, mert nagyon szegények. És a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a csoki, vagy a fagyi. És szívesen megennék a velőspirítóst. Nekünk természetes, hogy válogathatunk ezerféle élelemből, nem is gondolunk arra, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Könnyen ítéljük el a perui indiánt, aki tengerimalacot eszik, vagy azokat, akik hernyót fogyasztanak.
Mégis ahelyett, hogy okosan válogatnánk a lehetőségekből, beteggé esszük magunkat…
Azért reméljük, hogy minden élelem valakinek, valamiért jó, ha eszi, ezért soha semmilyen ételre ne mondd azt, hogy fúj, akkor se, ha éppen irtózol a gondolattól is, hogy megegyed! Elég, ha azt mondod, hogy nem kérsz belőle, nem szereted. És, ha irtózol tőle, ne is hagyd, hogy rábeszéljenek, mert beteg lehetsz tőle, hiszen a gondolat mindent befolyásol.
De, ha van lehetőséged megkóstolni olyan ételt, ami éppen csak szokatlan fűszerezését vagy elkészítési módját tekintve más, kóstold meg, mert annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, és ahány nép ízvilágát ismered…
