Lena Meyer Laundrut Satellite című dala jutott eszembe, amikor este ajtót nyitottam Neki. Hogy is képzeltem én, hogy nélküle is tudok létezni...?
Love, I got it bad for you
I saved the best I have for you
You sometimes make me sad and blue
Wouldn’t have it any other way
NEM TUDOK...!
De most elmegyek aludni, mert azután, hogy a vágytól szinte maguktól hullottak le a ruhadarabok, és bőrünk egymáshoz ért, nem sokat pihentem az éjszaka...
2010. szeptember 15., szerda
2010. szeptember 13., hétfő
"Felismertem akkor, hogy az elbizakodottság és a kielégített hiúság soha nem ad nekem békességet. A diadalmaskodó, vidám felszín alatt boldogtalan voltam. A szívem olyan nehéz volt, mint a kő, bár ajkam vidám bohóságokat fecsegett." Miller Isobel Kuhn
A napokban olvastam, hogy Emma Thomson szerint Audrey Hepburn rossz színésznő volt... Hm, annál okosabbnak gondoltam E. T. -t, minthogy saját szépségének hiányát egy színész ikon emlékének sárba tiprásával próbálja kompenzálni! Azt gondolom, hogy Audrey Hepburn bármit el tudott volna játszani, hiszen különleges arca és tehetsége is megvolt hozzá. A My Fair Lady remake-jén dolgozik most E. T. Gonosz vagyok, ha azt remélem, megbukik vele...?
Szerelmem megkörnyékezett ma. A harmadik telefonnál már gyöngéd volt az elutasításom... Pedig úúúgy drukkoltam magamnak! És még mindig...
Ez az utolsó szakítás úgy alakult ki, hogy a férjem - nem élünk együtt, de jó barátságban vagyunk - nálam töltött néhány napot. Segédkezni jött a ház körüli teendőkben, pl. kerítést javítani. Ezt szerelmem örömmel nyugtázta, hiszen neki erre nincs ideje, és ezért lelkiismeret furdalást érez. Így szinte hálás a férjemnek a segítségért. Amikor férjem hazaindult, a megbeszéltek szerint felhívtam a kedvesem. Már majdnem egy hete találkoztunk, így tudtam, hogy nagyon várja, hogy karomba dőljön. Beszélgetésünk alatt kedves volt ugyan, de semmi a tőle megszokott szenvedélyes hangvételből. Igaz, néha mintha kuncogott volna, rá is kérdeztem. Igen - mondta - mert közben olvasok valamit. Erre megsértődtem, vagyis úgy tettem. Tudtam, hogy azért kuncog, mert tudja, hogy aznap este meglepetésszerű látogatásra készül hozzám. Igen, rögtön tudtam, mégis játszottam a sértődött, büszke nőt, és visszafogottan társalogtam. Aztán kitakarítottam, vacsorát főztem, pedikűr-manikűr, parfüm, minden a helyén... Hét óra és nyolc óra között - ilyen tájt érkezik rendszerint - csak az órát, és az utcán a lépteken lestem... De nem jött.
Végiggondoltam magamban a beszélgetésünket, és rájöttem, hogy azzal hogy eljátszottam a hűvös nőt, eljátszottam a szerelmes este esélyét is. Mert érzékeny, és mert ő is büszke. Annyiszor, de annyiszor beleestem már a saját csapdámba, és még mindig nem tanultam belőle! Mikor tudok már úrrá lenni azon az ódivatú gondolkodásmódon, hogy a férfinak meg kell értem küzdenie, tettekkel, szavakkal...? Mikor értem már meg, hogy ez nem a lovagok kora már... Napjaink macsói félénkek és ha a visszautasítás lehetősége felsejlik, meghátrálnak. Bár büszkén mondhatom, hogy a szóban forgó férfi példány már sokszor meglepett. Volt, hogy megtiltottam, hogy felhívjon vagy megjelenjen az ajtómban, mégis jött, és legyőzte az ellenállásomat. Na nem fizikai erővel, hanem szavakkal és az aurájának kiterjesztésével... Igen, tudja, hogyan lehet rám hatni. Úgy játszhat velem, ahogy a legtehetségesebb hárfás a hangszerén: millió húr, mégis biztos kézzel érinti mindig a megfelelőt... Ezért nem értettem, miért maradt el a látogatása.
De ma megmagyarázta. Attól tartott, hogy a férjemmel töltött napok miatt valamennyi időre van szükségem, hogy átálljak, hogy visszataláljak hozzá. De hát nem volt rá szükségem. A férjem olyan, mintha apám, vagy bátyám lenne, és ezt már tisztáztuk nemegyszer. Mégis félt, hogy megérzi rajtam a másik férfi hatását. Nem féltékeny, egyáltalán nem arra gondol, hogy esetleg lefekszem a férjemmel, csak éppen ha együtt vagyunk, akkor senki és semmi ne vessen árnyat érzelmi és fizikai együttlétünkre.
Megértem, csak hát, ahogy a Kis herceg is mondja: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. [...] Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."
Szerelmem megkörnyékezett ma. A harmadik telefonnál már gyöngéd volt az elutasításom... Pedig úúúgy drukkoltam magamnak! És még mindig...
Ez az utolsó szakítás úgy alakult ki, hogy a férjem - nem élünk együtt, de jó barátságban vagyunk - nálam töltött néhány napot. Segédkezni jött a ház körüli teendőkben, pl. kerítést javítani. Ezt szerelmem örömmel nyugtázta, hiszen neki erre nincs ideje, és ezért lelkiismeret furdalást érez. Így szinte hálás a férjemnek a segítségért. Amikor férjem hazaindult, a megbeszéltek szerint felhívtam a kedvesem. Már majdnem egy hete találkoztunk, így tudtam, hogy nagyon várja, hogy karomba dőljön. Beszélgetésünk alatt kedves volt ugyan, de semmi a tőle megszokott szenvedélyes hangvételből. Igaz, néha mintha kuncogott volna, rá is kérdeztem. Igen - mondta - mert közben olvasok valamit. Erre megsértődtem, vagyis úgy tettem. Tudtam, hogy azért kuncog, mert tudja, hogy aznap este meglepetésszerű látogatásra készül hozzám. Igen, rögtön tudtam, mégis játszottam a sértődött, büszke nőt, és visszafogottan társalogtam. Aztán kitakarítottam, vacsorát főztem, pedikűr-manikűr, parfüm, minden a helyén... Hét óra és nyolc óra között - ilyen tájt érkezik rendszerint - csak az órát, és az utcán a lépteken lestem... De nem jött.
Végiggondoltam magamban a beszélgetésünket, és rájöttem, hogy azzal hogy eljátszottam a hűvös nőt, eljátszottam a szerelmes este esélyét is. Mert érzékeny, és mert ő is büszke. Annyiszor, de annyiszor beleestem már a saját csapdámba, és még mindig nem tanultam belőle! Mikor tudok már úrrá lenni azon az ódivatú gondolkodásmódon, hogy a férfinak meg kell értem küzdenie, tettekkel, szavakkal...? Mikor értem már meg, hogy ez nem a lovagok kora már... Napjaink macsói félénkek és ha a visszautasítás lehetősége felsejlik, meghátrálnak. Bár büszkén mondhatom, hogy a szóban forgó férfi példány már sokszor meglepett. Volt, hogy megtiltottam, hogy felhívjon vagy megjelenjen az ajtómban, mégis jött, és legyőzte az ellenállásomat. Na nem fizikai erővel, hanem szavakkal és az aurájának kiterjesztésével... Igen, tudja, hogyan lehet rám hatni. Úgy játszhat velem, ahogy a legtehetségesebb hárfás a hangszerén: millió húr, mégis biztos kézzel érinti mindig a megfelelőt... Ezért nem értettem, miért maradt el a látogatása.
De ma megmagyarázta. Attól tartott, hogy a férjemmel töltött napok miatt valamennyi időre van szükségem, hogy átálljak, hogy visszataláljak hozzá. De hát nem volt rá szükségem. A férjem olyan, mintha apám, vagy bátyám lenne, és ezt már tisztáztuk nemegyszer. Mégis félt, hogy megérzi rajtam a másik férfi hatását. Nem féltékeny, egyáltalán nem arra gondol, hogy esetleg lefekszem a férjemmel, csak éppen ha együtt vagyunk, akkor senki és semmi ne vessen árnyat érzelmi és fizikai együttlétünkre.
Megértem, csak hát, ahogy a Kis herceg is mondja: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. [...] Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."
2010. szeptember 12., vasárnap
"Az egyik elmeséli a másiknak, a titokzatos lánc egyre hosszabb lesz, és az, amiről az író azt hitte, hogy magányos munka, egyszer csak átalakul: híd lesz belőle, csónak, amelynek segítségével a lelkek közlekednek és kapcsolatba kerülnek egymással." Paulo Coelho
Elolvastam, befejeztem a Twilight-ot, azaz a Break Down-t. És nagyon kíváncsi vagyok a két filmre, amit ebből a könyvből készítenek! Legalább van mire várni...!
Éppen befejeztem Örkény Egyperces novelláit (valahogy kezembe került és kedvet kaptam hozzá, hogy újraolvassam), előtte Kepes András Válogatását a XX. századi világirodalomból... Néhány kolléganőm már Twilight lázban égett, amit elnéző mosollyal nyugtáztam, mint amikor a több-száz oldalas Harry Potter könyveket olvasták.Aztán az első film kézről-kézre járt - ez mind 2009 elején történt - és azt gondoltam, hogy, ha ezek ilyen lelkesek, legalább tudjam az okát, és én is megnéztem. Zsibbadva... Nehezen tértem magamhoz a kábulatból, és már értettem a lelkesedést. De amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy: jaj, micsoda egyszerű nyelvezet, folytassam az olvasást egyáltalán...?
És akkor megnéztem a neten, hogy ki is az a Stephenie Meyer. A róla kapott információk meggyőztek: Jane Austen, Shakespeare, Bronte nővérek, W. Goldman, Douglas Adams mind a kedvenc írói között szerepelnek. De különben is, gondoltam, aki kitalálta ezt a különleges történetet, azt illik elolvasni...
És aztán alig vártam, hogy kinyithassam, meg hogy kezembe kapjam a következőt...
És most azt mondom, hogy irodalmi Nobel díjat adnék az írónőnek. Ha valaki csodálkozna, elmondom, hogy miért. Nos, miért is adnak irodalmi Nobelt...? Például Ivo Andric horvát író Híd a Drinán könyvéért kapta. Hogy azért-e, mert bizonyos történelmi eseményeket hűen tálalt-e, vagy azért mert a szó-füzérei olyan megindítóak, hogy már csak azért is érdemes elolvasni, nem tudom. Ennek ellenére, nem sokan ismerik. Visszatérve a Twilighthoz, nehezen hiszem el, hogy, mondjuk 50 éven belül lenyűgözőbb könyv kerül a polcokra, vagy nagyobb olvasótáborral büszkélkedő írás. A jelzők, amik eszembe jutnak: fantáziadús, eseményekben gazdag, izgalomban tart az utolsó betűig, romantikus, családcentrikus. Továbbá: az ember jobb lesz tőle, de legalábbis jobb akar lenni. A spirituális érzelmi kapcsolatot a vad testiség fölé helyezi, és furcsa mód, kiderül, hogy aki csak olvassa, mindig is ugyanarra vágyott: a tökéletes egyesülésre, áldozatok árán is. És megértő, összetartó családra. És önuralomra, ami sokszor olyan nehezen kivitelezhető, vagy egyáltalán nem. Szóval, ott van minden vágyunk sűrítve ebben az írásban. És szerencsére hétköznapi nyelven, hogy minden olvasó megélhesse a katarzist. Ennyi.
Szép álmokat!
Éppen befejeztem Örkény Egyperces novelláit (valahogy kezembe került és kedvet kaptam hozzá, hogy újraolvassam), előtte Kepes András Válogatását a XX. századi világirodalomból... Néhány kolléganőm már Twilight lázban égett, amit elnéző mosollyal nyugtáztam, mint amikor a több-száz oldalas Harry Potter könyveket olvasták.Aztán az első film kézről-kézre járt - ez mind 2009 elején történt - és azt gondoltam, hogy, ha ezek ilyen lelkesek, legalább tudjam az okát, és én is megnéztem. Zsibbadva... Nehezen tértem magamhoz a kábulatból, és már értettem a lelkesedést. De amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy: jaj, micsoda egyszerű nyelvezet, folytassam az olvasást egyáltalán...?
És akkor megnéztem a neten, hogy ki is az a Stephenie Meyer. A róla kapott információk meggyőztek: Jane Austen, Shakespeare, Bronte nővérek, W. Goldman, Douglas Adams mind a kedvenc írói között szerepelnek. De különben is, gondoltam, aki kitalálta ezt a különleges történetet, azt illik elolvasni...
És aztán alig vártam, hogy kinyithassam, meg hogy kezembe kapjam a következőt...
És most azt mondom, hogy irodalmi Nobel díjat adnék az írónőnek. Ha valaki csodálkozna, elmondom, hogy miért. Nos, miért is adnak irodalmi Nobelt...? Például Ivo Andric horvát író Híd a Drinán könyvéért kapta. Hogy azért-e, mert bizonyos történelmi eseményeket hűen tálalt-e, vagy azért mert a szó-füzérei olyan megindítóak, hogy már csak azért is érdemes elolvasni, nem tudom. Ennek ellenére, nem sokan ismerik. Visszatérve a Twilighthoz, nehezen hiszem el, hogy, mondjuk 50 éven belül lenyűgözőbb könyv kerül a polcokra, vagy nagyobb olvasótáborral büszkélkedő írás. A jelzők, amik eszembe jutnak: fantáziadús, eseményekben gazdag, izgalomban tart az utolsó betűig, romantikus, családcentrikus. Továbbá: az ember jobb lesz tőle, de legalábbis jobb akar lenni. A spirituális érzelmi kapcsolatot a vad testiség fölé helyezi, és furcsa mód, kiderül, hogy aki csak olvassa, mindig is ugyanarra vágyott: a tökéletes egyesülésre, áldozatok árán is. És megértő, összetartó családra. És önuralomra, ami sokszor olyan nehezen kivitelezhető, vagy egyáltalán nem. Szóval, ott van minden vágyunk sűrítve ebben az írásban. És szerencsére hétköznapi nyelven, hogy minden olvasó megélhesse a katarzist. Ennyi.
Szép álmokat!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)