Dilemma

 Vasárnap úgy ébredtem, hogy lángol a torkom, amitől megijedtem, és nem azért, mert eddig csak a szívem lángolt…, hanem, mert körülöttem dúlt - és még tart - a járvány. Rettegek a betegségtől, mert a tehetetlen tétlenség, ami velejárója, számomra elviselhetetlen, ráadásul nem vagyok hajlandó gyógyszert beszedni. Így rávetettem magam a természetes orvoslás otthonomban fellelhető forrásaira: fokhagyma, méz, citrom, és szilvapálinka, aminek a szagától is hányingerem van, de most megittam egy pohárkával. Brrr. Amikor anyu meghallotta, hogy milyen gyógymódokkal próbálkozom, ijedten felkiáltott: ne idd meg, csak gargarizálj vele. Így is tettem, amúgy pedig egész nap semmi mást, mint: teázás, fokhagyma - rágcsálás, lépes mézzel megkent kalácscsipegetés, nyöszörgés, köhécselés, lázmérés (38 fok)…  A  pálinkás öblögetés csak reggel és este volt műsoron. De hétfőn még olyan gyenge voltam, hogy nem mentem dolgozni. 

 Drágám részvéttel teli hanggal próbált erőt önteni belém telefonon keresztül, de ez nem nagyon sikerült. Annyira, de annyira elesett voltam, így azt mondtam: Bárcsak itt lennél. Erre ő: Megyek. Nekem meg kikerekedett a szemem, és gondolatban rémülten pásztáztam végig a mosatlant a konyhában, a szétszórt zsepiket, és az egész takarításért kiáltó házat, na meg a tükörképemet. De elkaphatod – mondtam. De hiszen te kaptad el tőlem – mondta. Beszélni se tudok – mondtam. Kis csend után Ő: Én így is szeretlek… Vagy nem akarod, hogy meglátogassalak? . Jaj, dehogynem, gyere! – nyöszörögtem. A telefon kikapcsolása után csak ültem rémült révületben az ágy közepén, és próbáltam okos döntéseket hozni. Mivel nem élünk együtt, még sosem láthatott betegen, és bizony most pocsékul nézek ki. Az, hogy ő így is szeret…, na, ezt nem tudhatjuk, és nem is fogjuk, mert ebben az állapotban egyáltalán nem láthat… Sokszor gondolok azokra a nőkre, akik úgy gondolják, hogy az apás szülés még jobban összekovácsolja a házasságukat, és azokra a férfiakra, akik így szeretnének részesei lenni a csodának. Aztán valamiért már nem érzik a korábbi heves vágyat a feleségük iránt, helyette lelkiismeret – furdalást, tiszteletet és szeretetet igen, de a vágynak annyi. És én azt gondolom, hogy hiheti minden nő istennőnek önmagát, de el kell döntenünk, hogy mit akarunk a férfitől. Nem tudom, hogy lesz-e Ő valaha részese életemnek úgy, hogy „jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ”, de az biztos, hogy nem engedem magam átverni önmagam által… Müller Péter szerint: „… a nők általános problémája, hogy ők inkább szeretni akarnak – mi, férfiak pedig inkább szeretkezni. S ezért roppant nagy művészet egy kapcsolatot összetartani. ”

  Persze, hogy kell éreztetnünk szerelmünkkel, hogy benne az erő, azaz az erély/vigor/valentia, és, jó neki, ha atyáskodhat kicsit felettünk, de egy krákogó, taknyos nő babusgatása…, nem is tudom… Lényeg, hogy kimásztam az ágyból, elmosogattam, eltakarítottam a zsepiket és rendbe szedtem magam, amennyire ez lehetséges volt... Ugyan a magasabb láztól csillogóbb szemmel, de szó szerint bújtam karjaiba, hogy ne lássa duzzadt orromat. Babusgatásból izzasztás lett, de jót tett, másnap reggelre lement a lázam.

A kompromisszum annak a művészete, hogy úgy osztanak fel egy tortát, hogy mindenki azt hiszi, ő kapta a nagyobb szeletet.

Nos, igen. Én is azt hiszem, hogy én kaptam a nagyobb szeletet, és azt gondolom, hogy ezzel nem csak ámítom magam, az érzelmeim felfokozott állapota miatt, és mert ha Rá gondolok a vérem szinte lángolva száguld az ereimben.. Amikor magam alatt vagyok, ami gyakran megesik olyasvalakivel, aki egyedül él, úgy érzem, hogy nem elég, amit kapok, lázongok, és mindent akarok, Őt egészen, minden napra és minden éjszakára.

Ha egy nőt elhalmoznak kedvességgel, bármire képes, még elhinni a lehetetlent is. Igaz, ez a férfiaknál is így van. Szerelmem legalább annyira igényli a dédelgetést, amennyire én, és mivel nincs bennünk gőg, sem hiúság, sem félelem, kitárulkozunk és kimutatjuk egymás iránti érzelmeinket minden formában: ahogy egymáshoz szólunk, ahogy egymáshoz érünk, ahogy vitatkozunk, ahogy szeretkezünk, pl. egymás testének becézése feje búbjától lába újáig, úgy, hogy a tudatalattijában is bevésődjön, hogy ilyen jót csak tőlem kaphat, és én csak Tőle kaphatok.

 A gőg, szerintem, félelem és butaság által gerjesztett fals érzelmi állapot, félelem attól, hogy gyengének (gyengédnek…), kedvesnek, türelmesnek látszunk, vagyis mindenféle kompromisszumra hajló tulajdonsággal rendelkezünk, és, ezáltal megtiporhatják önbecsülésünket, a már amúgy is sérült önbizalmunkat.  

 A hiúság az a tudatállapot, amikor többet képzelünk önmagunkról, mint az indokolt, de, ha indokolt is valamiért, kedvesnek lenni, kifizetődőbb, mint nevetségesnek lenni. De egy hiú nő lehet különösen vonzó is... Igen, mert a vadászösztön még pislákol napjaink férfijaiban is, és egy büszke fejtartás, lenéző tekintet, a vad bekerítésének, megszerzésének vágyát erősen fokozza bennük. De egy jégnő megszerzése csak ideiglenes élvezet, a legtöbb férfi szereti, ha szeretik… Akik fallal veszik körül magukat, lehet, hogy nem csalódnak, de a tökéletes egyesülésre nincs semmi esélyük.

A kompromisszumos megoldás, mégiscsak lehet elfogadható állapot, és megoldása egy problémának. Elfogadható akkor, ha olyan, életemnek és boldogságomnak lényeges elemei miatt kell meghoznom, amik nélkül, a kompromisszum elutasításával, szenvednék, boldogtalan lennék.

Szóval, hadd higgyem, hogy szeretőként bár – és, ezáltal, a nyilvánosság szemében, csak a második helyet birtokló versenyző vagyok-, de a tortából a nagyobbik szelet nekem jutott. Lehet, hogy csak alkalmanként jutok a tortához, de az a torta a világ legfinomabb tortája, az általam igényelt, vágyaim netovábbjában megálmodott összes hozzávalóval, tökéletes minőségben és mennyiségben tálalva.

 És a hab a tortán a tegnap este elhangzott csodálatos mondata: amikor veled vagyok, olyan, mintha Te én lennél, vagyis tökéletes kiegészítőm testben, lélekben és szellemi síkon.

Nos, ez az, amiért érdemes kompromisszumot kötni, merthogy én is így érzek Vele kapcsolatban.