Dilemma

 Vasárnap úgy ébredtem, hogy lángol a torkom, amitől megijedtem, és nem azért, mert eddig csak a szívem lángolt…, hanem, mert körülöttem dúlt - és még tart - a járvány. Rettegek a betegségtől, mert a tehetetlen tétlenség, ami velejárója, számomra elviselhetetlen, ráadásul nem vagyok hajlandó gyógyszert beszedni. Így rávetettem magam a természetes orvoslás otthonomban fellelhető forrásaira: fokhagyma, méz, citrom, és szilvapálinka, aminek a szagától is hányingerem van, de most megittam egy pohárkával. Brrr. Amikor anyu meghallotta, hogy milyen gyógymódokkal próbálkozom, ijedten felkiáltott: ne idd meg, csak gargarizálj vele. Így is tettem, amúgy pedig egész nap semmi mást, mint: teázás, fokhagyma - rágcsálás, lépes mézzel megkent kalácscsipegetés, nyöszörgés, köhécselés, lázmérés (38 fok)…  A  pálinkás öblögetés csak reggel és este volt műsoron. De hétfőn még olyan gyenge voltam, hogy nem mentem dolgozni. 

 Drágám részvéttel teli hanggal próbált erőt önteni belém telefonon keresztül, de ez nem nagyon sikerült. Annyira, de annyira elesett voltam, így azt mondtam: Bárcsak itt lennél. Erre ő: Megyek. Nekem meg kikerekedett a szemem, és gondolatban rémülten pásztáztam végig a mosatlant a konyhában, a szétszórt zsepiket, és az egész takarításért kiáltó házat, na meg a tükörképemet. De elkaphatod – mondtam. De hiszen te kaptad el tőlem – mondta. Beszélni se tudok – mondtam. Kis csend után Ő: Én így is szeretlek… Vagy nem akarod, hogy meglátogassalak? . Jaj, dehogynem, gyere! – nyöszörögtem. A telefon kikapcsolása után csak ültem rémült révületben az ágy közepén, és próbáltam okos döntéseket hozni. Mivel nem élünk együtt, még sosem láthatott betegen, és bizony most pocsékul nézek ki. Az, hogy ő így is szeret…, na, ezt nem tudhatjuk, és nem is fogjuk, mert ebben az állapotban egyáltalán nem láthat… Sokszor gondolok azokra a nőkre, akik úgy gondolják, hogy az apás szülés még jobban összekovácsolja a házasságukat, és azokra a férfiakra, akik így szeretnének részesei lenni a csodának. Aztán valamiért már nem érzik a korábbi heves vágyat a feleségük iránt, helyette lelkiismeret – furdalást, tiszteletet és szeretetet igen, de a vágynak annyi. És én azt gondolom, hogy hiheti minden nő istennőnek önmagát, de el kell döntenünk, hogy mit akarunk a férfitől. Nem tudom, hogy lesz-e Ő valaha részese életemnek úgy, hogy „jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ”, de az biztos, hogy nem engedem magam átverni önmagam által… Müller Péter szerint: „… a nők általános problémája, hogy ők inkább szeretni akarnak – mi, férfiak pedig inkább szeretkezni. S ezért roppant nagy művészet egy kapcsolatot összetartani. ”

  Persze, hogy kell éreztetnünk szerelmünkkel, hogy benne az erő, azaz az erély/vigor/valentia, és, jó neki, ha atyáskodhat kicsit felettünk, de egy krákogó, taknyos nő babusgatása…, nem is tudom… Lényeg, hogy kimásztam az ágyból, elmosogattam, eltakarítottam a zsepiket és rendbe szedtem magam, amennyire ez lehetséges volt... Ugyan a magasabb láztól csillogóbb szemmel, de szó szerint bújtam karjaiba, hogy ne lássa duzzadt orromat. Babusgatásból izzasztás lett, de jót tett, másnap reggelre lement a lázam.