A Jin és a Jang avagy Te meg Én és Én meg Te

  Azt tapasztaltam, hogy minden kapcsolatban az egyik fél jobban szeret. Általában ezen a párok nem gondolkodnak, nem tudatosul, vagy mert egyéb okokkal magyarázzák a konfliktusokat, vagy, mert nem merik megbeszélni a problémát. Az biztos, hogy elég idétlenül hangzana nap, mint nap, hogy: azért főztem neked, mert jobban szeretlek, mint te engem, különben te főznél nekem… Vagy: már megint elkéstél a randinkról, vagyis én jobban szeretlek. És ez nem hülyeség, mert egy időben rendszeresen később értem a találkozóinkra, csak azért, hogy nehogy nyilvánvaló legyen, hogy odavagyok érte, vagyis joggal gondolhatta, hogy ő kevésbé fontos nekem, mint én neki. Célomat elértem, részben, mert azzal nem kalkuláltam, hogy: aki másnak vermet ás, maga esik bele… Első néhány alkalommal szemet hunyt, egy idő után nyilvánvalóan rosszkedvű volt, amikor megérkeztem, és ahelyett, hogy elvárásomnak megfelelően szerelmes hangulatban teltek volna az együtt töltött percek, valamiféle fal választott el minket, amit nem tudtam megmagyarázni.  Nekem is egyre rosszabb lett a kedvem, tartottam a találkozásoktól, és mindenféle fals okok keringtek a fejemben.  Mígnem egyszer kiborult, ő és a bili, és kiderült... Akkor rájöttem, hogy ez nem egy játszma, vele semmiképpen sem. Van olyan kapcsolat, amiben szükséges valamiféle játszmát játszani, de a miénk nem ilyen. De a félelmet attól, hogy egyikünkben nagyobb tűz lobog, mint a másikban, sokáig érzékeltem a kapcsolatunkban. Hol ő, hol én reklamáltam valamit. 

 Most, hogy újra együtt vagyunk, ezredik szakításunk után, úgy érzem, hogy teljesen egyformán érezünk egymás iránt. Direkt nem írtam, hogy egyformán szeretjük egymást, pedig ez is igaz, de az is, hogy egyformán gyűlöljük is egymást. Megdöbbentő, nem igaz? A gyűlöletre gondolni, feltételezni, felismerni, és főleg kimondani. De: „Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.” Daphne du Maurier

Minden szakításunk után eljön az idő, amikor belém nyíllal, hogy nélküle nincs élet… Szerencsére, ez nemcsak nálam működik így. Persze, minden szakítás után, az okától függően, több vagy kevesebb időre van szükség a sérelem múlására, a hiány felismerésére. Most is eljött ez a pillanat. Sérelmeinket ki-, át- és megbeszélve, kiderült, hogy képzelődtem. A felfokozott érzelmi szintem cunamiként tört rám, és nemcsak a józan ítélőképességemet, de majdnem a kapcsolatunkat is elmosta. És miért? Mert rettegtem attól, hogy csak bennem dúl a szerelem ilyen fokon. Őrület, hogy így tud rombolni az érzelemtől való félelem. Egyszer egy barátom, aki már sajnos nem él, azt mondta: Nem baj, hogy te nem érzed ugyanazt, amit én. Én már annak is örülök, hogy itt vagy, és szerethetlek.

 De tényleg, miért baj, ha esetleg jobban szeretünk, mint a másik? Azért, mert önzőek vagyunk? Nem. Azért, mert a harmóniához, a jin és jang egyensúlyhoz szükséges a szeretet azonos foka/heve/szintje. Így az ideális. Így az igazi. 

"A házasság bizonyára szentség, de a papirost az ördög gyártja hozzá." Gárdonyi Géza

  Olvastam egy könyvet, amit ajánlom mindenkinek, hogy nehogy elolvassa…! Igen, igen, azaz semmiképp, mert még egy ilyen szomorú könyvvel nem találkoztam. Ír kivándorlók élete az Amerikai Egyesült Államokban. Szegénység, alkoholizmus, gyerekek sorra éhen halnak… Szóval, nem kell elolvasni, hacsak nem vagytok lelki-mazochisták. Én a harmadik gyerek halálakor becsuktam, és eldugtam magam elől. Amiért említem az az a ragaszkodás a hagyományokhoz, ami a történet főszereplőinek nyomorúságos életét végigkíséri. Csinos fiatal lányt elcsábítanak, terhes marad, a családja kényszeríti a fiatal, alkoholista börtöntölteléket, hogy elvegye, nehogy szégyenben maradjon a család… Az, hogy az alkoholizmusa, hülyesége miatt három gyerekük éhen hal, az kevésbé szégyenletes… És csupa ilyen, szörnyű ellentmondás minden oldalon.

 Milliók szenvedtek, szenvednek attól, hogy meg kellett/meg kell felelniük a családi, kulturális hagyományoknak, szabályoknak. Elvárásokkal, megfelelési kényszerrel teli életünkben sokszor észre sem vesszük, hogy olyasmit hajszolunk, amit nem is mi akarunk, csak nem tudunk átlépni a berögződéseken. Legtöbbször nem jut eszünkbe, hogy amit teszünk felesleges, kényszeres, boldogtalanná tesz minket.    

 Barátnőm előző kapcsolata azért ment tönkre, mert ragaszkodott a házassághoz. Tulajdonképpen gyereket akart, de csak úgy vállalta volna, ha a párja feleségül veszi. Hogy miért? Mert így nevelték, mert szülei szép házasságát látta odahaza, bizalmat, szeretetet, az örök összetartozás érzetét. Ez így szívderítő, és logikus életfilozófia lenne, ha a másik fél élettapasztalása, és ennek következtében kialakult gondolkodásmódjával és céljaival azonos lenne. De… Élettársa, bár még 35 sem volt, már elvált, és semmi kedve nem volt újranősülni, sokkal fontosabbnak érezte a karrierépítést. Közös életüket megmérgezték az eltérő célok miatti viták. Több éves marakodás után, útjaik elváltak. A hapsi hamarosan megnősült… Mi a tanulság? Semmit sem szabad erőltetni!

 Barátnőm kesergett néhány hónapot, majd megismert egy még nős, de feleségétől különélő kedves, jóravaló hímet. Összeköltöztek, és bár macsónk még el sem vált, barátnőm elkezdte feszegetni a gyerek és a házasság kérdését. Ez már mánia, agyament berögződés! Szerintem… Ne haragudj kedves barátnőm, tudod, hogy csak jót akarok!

Macsónk is nagyon szeretne közös gyereket, de a házasságot a háta közepére se… Érthető, nem?

Hát, drága barátnőm! Nyisd fel a szemed, és láss! De főleg a tudatodat szellőztesd ki, és gondolkodj! Vagy olyan embert keresel, türelmesen és kitartóan, aki megfelel annak a követelményednek, hogy feleségül akar, téged, mindörökre – de vajon egyéb kívánalmaidnak is megfelel úgy, ahogy macsónk…? Vagy, ne erőltesd már az Isten szerelmére a házasságot! Boldog vagy vele? Ha igen akkor ne légy őrült, mert őt is elveszíted!

 Házasság ide vagy oda, gyerek a pocakodban, vagy esetleg már a kegyetlen élet útját járja, mindegy, mert a férfi, ha olyan, úgy ott hagy, mintha ott sem lett volna, házassági levéllel, vagy anélkül. Vagyis élvezd az életet, szülj neki és magadnak gyereket, és légy boldog! Hagyd a fenébe a papírformát! Örülj, hogy téged nem kényszerít senki és semmi, hogy férjhez menj, sem a szüleid, sem semmilyen rögeszmés, fanatikus előítélet.  Minden szerelmet, szeretetet megöl a kényszer, és ha egyszer, zaklatásod nyomán felötlik benne a gondolat, hogy talán nem is ő az, aki neked kel, akkor gáz van.

Vigyázz, ne akkor ocsúdj fel rögeszmédből, amikor már késő!