A Jin és a Jang avagy Te meg Én és Én meg Te

  Azt tapasztaltam, hogy minden kapcsolatban az egyik fél jobban szeret. Általában ezen a párok nem gondolkodnak, nem tudatosul, vagy mert egyéb okokkal magyarázzák a konfliktusokat, vagy, mert nem merik megbeszélni a problémát. Az biztos, hogy elég idétlenül hangzana nap, mint nap, hogy: azért főztem neked, mert jobban szeretlek, mint te engem, különben te főznél nekem… Vagy: már megint elkéstél a randinkról, vagyis én jobban szeretlek. És ez nem hülyeség, mert egy időben rendszeresen később értem a találkozóinkra, csak azért, hogy nehogy nyilvánvaló legyen, hogy odavagyok érte, vagyis joggal gondolhatta, hogy ő kevésbé fontos nekem, mint én neki. Célomat elértem, részben, mert azzal nem kalkuláltam, hogy: aki másnak vermet ás, maga esik bele… Első néhány alkalommal szemet hunyt, egy idő után nyilvánvalóan rosszkedvű volt, amikor megérkeztem, és ahelyett, hogy elvárásomnak megfelelően szerelmes hangulatban teltek volna az együtt töltött percek, valamiféle fal választott el minket, amit nem tudtam megmagyarázni.  Nekem is egyre rosszabb lett a kedvem, tartottam a találkozásoktól, és mindenféle fals okok keringtek a fejemben.  Mígnem egyszer kiborult, ő és a bili, és kiderült... Akkor rájöttem, hogy ez nem egy játszma, vele semmiképpen sem. Van olyan kapcsolat, amiben szükséges valamiféle játszmát játszani, de a miénk nem ilyen. De a félelmet attól, hogy egyikünkben nagyobb tűz lobog, mint a másikban, sokáig érzékeltem a kapcsolatunkban. Hol ő, hol én reklamáltam valamit. 

 Most, hogy újra együtt vagyunk, ezredik szakításunk után, úgy érzem, hogy teljesen egyformán érezünk egymás iránt. Direkt nem írtam, hogy egyformán szeretjük egymást, pedig ez is igaz, de az is, hogy egyformán gyűlöljük is egymást. Megdöbbentő, nem igaz? A gyűlöletre gondolni, feltételezni, felismerni, és főleg kimondani. De: „Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.” Daphne du Maurier

Minden szakításunk után eljön az idő, amikor belém nyíllal, hogy nélküle nincs élet… Szerencsére, ez nemcsak nálam működik így. Persze, minden szakítás után, az okától függően, több vagy kevesebb időre van szükség a sérelem múlására, a hiány felismerésére. Most is eljött ez a pillanat. Sérelmeinket ki-, át- és megbeszélve, kiderült, hogy képzelődtem. A felfokozott érzelmi szintem cunamiként tört rám, és nemcsak a józan ítélőképességemet, de majdnem a kapcsolatunkat is elmosta. És miért? Mert rettegtem attól, hogy csak bennem dúl a szerelem ilyen fokon. Őrület, hogy így tud rombolni az érzelemtől való félelem. Egyszer egy barátom, aki már sajnos nem él, azt mondta: Nem baj, hogy te nem érzed ugyanazt, amit én. Én már annak is örülök, hogy itt vagy, és szerethetlek.

 De tényleg, miért baj, ha esetleg jobban szeretünk, mint a másik? Azért, mert önzőek vagyunk? Nem. Azért, mert a harmóniához, a jin és jang egyensúlyhoz szükséges a szeretet azonos foka/heve/szintje. Így az ideális. Így az igazi.