Macaron - láz

Az ember furcsa tulajdonsága, hogy a ritkát, a nehezen elérhetőt többre értékeli, mint ami körülveszi nap, mint nap, legyen az bármilyen értékes. Azt hiszem, ez a rossz tulajdonság, ami rengeteg szomorúságot okoz sokunknak, a föld élőlényei közül csak az emberben van meg. Irigylem azt, aki elfogadja a sorsát, nem lázad ellene, nem akar többet, mint élni a mindennapokat. Én küzdök az egyforma napok ellen, keresem a különlegeset mindenben.

Párizsban járva megkóstoltam a Macaront, ami tojásfehérjéből, mandulalisztből, cukorból, stb. készített, kívül roppanós, belül habos-krémes édesség. Hogy Párizs mámorító szerelmes hangulata vagy a szivárványszínű, ajkaim közt elomló ínyencség hatott-e jobban érzékeimre, nem tudom. Talán mindennek a konstellációja határozta meg a Macaron iránt érzett rajongásomat. Utazásunk után sokáig nem volt alkalmam újrakóstolni, de aztán drága unokahúgom hozott Brüsszelből, Pierre Marcolini híres csokoládéboltjából egy jó nagy dobozzal, amikor itthon járt. De a vágy újra és újra rám tör a Macaron után (is)… Egy kis netes keresgélés után kiderült, hogy nálunk is vannak már Macaron - lelőhelyek. Egyik nap a Deák téren volt találkám a párommal, és egyszer csak utolért a Macaron-láz. Gyere – mondtam - érdeklődjük meg a La Meridienben, hogy milyen áron kapható. De ugye nem akarsz mindenáron - élcelődött a drága. Az épületet körbejárva, végre be mertünk menni egy ajtón, és a pompázatos Le Bourbon étteremben találtuk magunkat. A hely előkelőségét és az ebből adódó komplexust jól egyensúlyozza az étterem dolgozóinak kedvessége és segítőkészsége. És amiről álmodni se mertem, már 150 forint per darabjáért birtokolhattam néhány nagyon finom Macaront. Csokis, pisztáciás, epres és barackos ízekben rendeltem. Mindegyik nagyon finom. 

A Macaron elkészítése nagy hozzáértést igényel, ezért inkább alkotásnak hívnám, mint egyszerű süteménynek ezt az ezerarcú desszertet.

Nos, nem tudom, hogy ha majd egyszer minden cukrászdában lehetőségünk nyílik fogyasztani belőle, ugyanilyen vággyal teli izgalommal veszem-e ajkaim közé, vagy csak néhány aromát jelent majd az íz-skálán... Ki tudja… Egyelőre rajongok érte.

Mester a ködben 2.

 Miután kijöttünk a festékboltból azt mondja, hogy most elmegy az asztaloshoz a léceket legyalultatni. Mi van? kérdezte a hang a fejemben sikítva.Már nagyon ráncoltam a homlokom, mire gyorsan magyarázni kezdte, hogy neki nincs olyan mérető gyaluja, vagy mije, ami kell - már nem tudom., mire hivatkozott. Na jó, az mennyi lesz. 2 ezer körül. Rendben, odaadtam a pénzt. Negyedóra múlva hív, hogy a 2 az 7. Az sok, mondom, várom otthon a kapuban.  Na ide figyeljen, elvállalt valamit egy összegért. Nekem ez nem azt jelenti, hogy különböző munkafázisokért, más embereknek fizetgetek mindenféle összegeket, mert akkor miért fizetnék magának? Ember dermedten néz. Gondolom nő még nem beszélt így vele. Talán még senki nem vonta felelősségre, hisz az emberek nem nagyon mernek ellentmondani mesterembernek, leginkább azért, mert nem tudják, miről is beszél… Jó, jó – mondta erre, majd én legyalulom. Csodás, mondtam, és maga is pácolja, festi. Jó - mondta, de szedessem le a régi kaput, mert ő azt nem. A vége a történetnek az, hogy párom festette le a vasszerkezetet, mester és fia felrakták a léceket. Az alját és a tetejét nekünk kellett lenolajjal lekenni, és festeni. A közepén valahogy a kapu két szárnyának lécezete eltérő lett, mi hoztuk helyre, és újraszereltük a zárat és a kilincset, mert azt is elbaltázták. Ja, és mielőtt távoztak behordták az udvarra a megmaradt léceket, ami 15 db 30-40 cm-es lécecskét jelent – mindet lefestve. Már értettem miért kellett utólag még egy doboz festéket venni: ahelyett, hogy elvágás után, csak a hasznos részét festette volna le, az egészet lefestette, utána darabolta…

 Már megnyugodtam, és napirendre tértem afelett, hogy hülyének néztek, de az továbbra is bosszant, hogy nem lehet megbízni a mesteremberekben. Az sem fér a fejembe, hogy a szomszéd faszerkezetes tornáca miért tűnik tökéletesnek, amikor az én egyszerű kerítésem oly tökéletlen lett... Valószínűleg úgy gondolta mesterünk, hogy: egy nő, aki egyedül él, úgysem fog pofán vágni, ha gyatra munkát adok át, akkor meg minek több időt fordítani egy kapura...
XXI. század, és még mindig küzdenünk kell, hogy szavunk számítson valamit.

Lehet, hogy az alábbi írásokat ki kellene ragasztani az irodákban, bárokban, kocsmákban, aluljárókban, golfpályákon, és az összes olyan helyen, ahol csak férfi megjelenhet. Talán észbe kapnak.

http://www.inforadio.hu/hir/tudomany/hir-243898

http://szemelyescoach.hu/cikkeim/Esendoferfiak.htm

Mester a ködben

Amit nem tudunk saját kezűleg elkészíteni, azt megvesszük. A kapum és a hozzá tartozó kerítésem tönkrement. Valamiféle préselt pozdorjából volt kialakítva, ami a sok esőtől elgörbült, és az utcáról úgy nézett ki, mintha gyomorszájon vágták volna. Új kapura volt szükségem, és a szomszéd bácsi ajánlott egy embert a faluból, aki az ő tornácának faszerkezetét készítette. A művet megnéztem, és úgy döntöttem, hogy a kivitelező megfelelő munkát végzett, így felvettem vele a kapcsolatot. Ember jött. Az a fajta arc, amelyikről nem tudom eldönteni, hogy az alkoholizmus, valami betegség vagy a kemény élet véste bele az árkokat. Elmondtam, mutattam mit szeretnék, ő azt mondta, hogy 20-30 ezer forintért megcsinálja. Azt mondtam, hogy OK 20, ha én pácolom-festem (csináltam már könyvespolcot), mind a fémszerkezetet, ami a régi kapu maradványa, mind az új farendszert, ami az új alkotást képezi (spórolni akartam). Mondta, hogy akkor leméri, hogy mennyi léc kell, én mondtam, hogy majd én lemérem. Le is mértem, ki is számoltam. Egy szombat reggelre beszéltük meg, hogy jön a pénzért, ami a faanyag és a csavarok megvásárlásához szükséges. Mennyit vegyek ki az automatából – kérdeztem. 50 ezer elég lesz – mondta laza kézmozdulattal. Mennyi?!!! 15 szál 10 cm széles, 4 m-es lécre? Na várjon mondtam, öltözöm, megyek magával (van akit nem szabad Önözni, mert nem a tisztelet jeleként, hanem nagyképűségnek veszi…) Az úton érdeklődést színlelve hallgattam, hogy ő mi mindenhez ért, a kéményrakástól a tető ácsoláson keresztül a burkolásig. Valahogy egy szavát sem hittem… 11 ezerért megvettük a léceket (szállja 600 Ft volt) és a csavarokat… Majd a festékboltba mentünk, ahol 5 l festéket kért. Ennyi nem kell – mondtam én, 2-3-ra lesz szükség, egyelőre kettőt veszünk. Hígítót kérnek, kérdi az eladó (nő) és az emberre néz, aki elhúzza a száját és azt mondja, hogy nem. Már hogyne kérnénk – mondom. Na és lenolaj van – kérdi a hölgy. Az minek – kérdi az ember. Hát hogy ellenállóbb legyen vízre, szúra – mondjuk ketten a „mesternek”. Veszünk, bár már annyi minden forog a fejemben, hogy leginkább lemondanám az egész egyezséget. Nagyot nyelek, és nem kicsit mogorván hagyom el a festékboltot.Folyt. köv.