Karácsonyi diós-mákos kalács, nem bejgli...

 Imádom a diós-mákos kalácsot! Mivel kézzel dagasztom a tésztát, ami nem könnyű feladat gyönge kis csuklóimnak, évente csak kétszer, karácsonykor és húsvétkor készítem el. Családom imádja, dagasztógéppel is megleptek, de én ragaszkodom a kézimunkához… Imádok a ragacsos tésztában pacsmagolni, dögönyözni. Amikor a kolléganőimet megkínálom azzal a néhány, titokban mentett szeletkével, mindig felteszik a kérdést, hogy: miért más a tiéd, mint amit XY süt, vagy mint amit a boltban vettem…? A válasz egyszerű, a dagasztás macerája miatt, elterjedt az egyszerűbb, bejglinek nevezett változat, amihez csak össze kell keverni a hozzávalókat, de nem kell felfuttatni az élesztőt, és nem kell hólyagosra pofozni a tésztát. Igaz, hogy a kalácskészítés türelmet igényel, de kellemes karácsonyi háttérzenével, jó hangulatban végezhető művelet.

 Tipp karácsonyi zenéhez: Cantores Ecclesiae Rézfúvós Együttes Adventi Zenéje

honlap: http://rezfuvos.hu

Diós-mákos kalács recept

Tészta hozzávalói: 75 dkg finomliszt, 2 egész tojás, 5 kanál cukor, késhegynyi só, kb. 2 dl tej, 8 dkg vaj vagy Rama, ízlés szerint reszelt citromhéj, vaníliacukor, 2 dkg élesztő, 1 dl tej, kk. cukor, liszt

Mivel dupla adagot készítek, minden fent felsorolt hozzávaló kétszeresére van szükségem.

A dupla adaghoz 3 tepsit használok: 2-öt a töltelékes kalácsnak, 1 kalácssütőt   

 A felfuttatott élesztő készítése a dupla adaghoz: úgy 1,5 dl-nyi langyos tejbe beleteszünk 1 kávéskanálnyi cukrot, csipetnyi sót, belekeverünk annyi finomlisztet, hogy nokedli tészta állagú legyen, majd csomómentesen beledolgozzuk a 4 dkg élesztőt. Az élesztős keveréket felfuttatjuk. Én a bekapcsolt sütős tűzhelyre vagy a közelébe teszem az óriás bögrét vagy befőttes üveget (hogy lássam a folyamatot), amiben kedvére növekedhet az élesztő.

 Tészta készítése: a lisztet egy magas falú tálba szórjuk, a közepébe mélyedést készítünk a kezünkkel. A tojást, a cukrot, a citromhéjat, a vaníliacukrot és a felfutatott élesztőt a mélyedésbe öntjük. Kézzel vagy kanállal elkezdjük a középen halmozott hozzávalókat összekeverni a liszttel, a tál széle felé haladva, a lisztet kis adagokban hozzáadni a tésztához. A kis darabokra vágott margarint, és a részletekben hozzáöntött tejet akkor gyúrom a tésztához, amikor a liszttel már összeállt. Alaposan összegyúrjuk, és dagasztani kezdjük. Két ököllel addig dögönyözzük, néha hajtogatva, megforgatva, amíg hólyagok keletkeznek a tészta felületén. Akkor, letakarva, meleg helyen – de nem közvetlenül tűzközelben, mert a tészta megszárad – megkelesztjük. Körülbelül 2 óra, hőmérséklettől függően. Akkor jó, ha a tészta nagyjából az eredeti háromszorosára nő.

Máktöltelék: fél kg darált mák,35-40 dkg cukor, mazsola, vaníliacukor, reszelt citromhéj, ízlés szerint, annyi tej, amennyitől jól kenhető, de nem folyós lesz a töltelék. Megfőzzük, hagyjuk hűlni.

Diótöltelék: fél kg darált dióbél, 35-40 dkg cukor, őrölt fahéj, reszelt citromhéj, mazsola, ízlés szerint, tej. Megfőzzük, hagyjuk hűlni.       

2 tojássárgája és 1 kanál víz a kenéshez

 Amikor a tészta megkelt, három részre osztom, két nagyobb és egy kisebb adagra.

 A két nagyobb adag tésztát egyenként kinyújtom, kb. 3 mm vastag, kb. 60x40 cm-es lapokká. A lapokat megkenjük a töltelékkel, úgy, hogy a szélén maradjon fél cm-nyi üres tésztasáv, hogy ne folyjon ki a töltelék. Hosszában feltekerjük. Mind a töltött, mind a fonott kalács tetejét megkenjük a kanálnyi vízzel elkevert 2 tojássárgájával. A töltött kalácsokat patkó alakúra formálom a tepsiben. Előmelegített sütőben, 170 fokon sütőm, amíg a teteje barnára sül, és a tűre nem tapad a tészta.      

A töltelék nélküli kalácshoz a tésztát újabb három, de egyforma részre osztom. A tésztaadagokat hosszúkás, a két tenyeremet középről kifelé mozgatva, nagyjából 30 cm hosszúra sodrom. Amikor elkészült a három egyforma tészta, egymás mellé tesszük, és az egyik végüket összenyomkodva, fonatot készítünk: hol az egyik, hol a másik szélső darabot tesszük egymásra. A másik véget is összenyomjuk. Tetejét megkenve, kalácsformában barnára sütjük.     

 Mivel nálunk nem mindenki szereti a mazsolát, mind a töltelékes, mind az üres kalács egyik felét mazsola nélkül készítem.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Süket fülekre találva

 Vannak szavak, amiket kimondanék, de nem teszem, mert tudom, hogy falra hányt borsó lenne minden szó. A szónak van ereje, de csak, ha nyitott fülekre talál.

  Amikor a vonaton utazva olvasok, van, hogy zavaróan hat minden kis zaj, beszélgetés, szipogás, amit amúgy is utálok, de van, amikor semmit nem hallok a körülöttem zajló világból, akkor sem, ha zajosan zajlik… Vajon hogyan lehetséges, hogy ha akarjuk, ki tudjuk iktatni a külvilágot? Mindnyájan hallunk vagy hallgatunk valamit, sokszor csak a saját gondolatainkat. Van, hogy hosszú dialógusokat hallgatok végig, amit egyes emberekkel folytatok a fejemben. Vannak, akik minden érzékükkel mások véget nem érő lelkendezését hallgatják. Például az MLM-előadásokon, vagy gondoljunk csak a politikusok hallgatóságára. Nem is tudatosul bennünk, hogy mennyire szükségünk van, hogy hallhassuk magunkat és a világot. Egyfajta önkábításnak vetjük alá magunkat, akár a híradóhoz kapcsolunk, akár egy talk show-hoz. Szerelmes pillanataimban a Something stupid című daltól mámoros gyengeség vesz rajtam erőt, az Insatiable-t hallgatva az extázis pillanatát idézve zsibbadok. Én szeretem ezt az önámítást. És szeretem, amikor szerelmem szavakkal is levesz a lábamról. Aki erős akar maradni, nem hallja meg a zenét, sem a verset, sem a szerelmes szót. Akinek jó azt hinni, hogy minden Isten akaratától függ, az nem akar és nem is fog logikusan gondolkodni, és csakis a pap prédikációjára nyitott, egyéb érvelés nála süket fülekre talál. Vagy vegyük a bankárt, aki a gazdasági hírek rabja vagy a brókert, aki nem tud elszakadni a tőzsde számaitól. Ha kikapcsoljuk a hang forrását, akkor is ott zajlik a történet az agyunkban, vonulnak a szavak, röpködnek a hangok, és hatásukra egyik pillanatról a másikra megváltozhat a hangulatunk. Truman Capote Fűhárfa című könyvében Miss Molly Talbo a füvek susogásában halott ismerősei hangját vélte felfedezni. Az indiai matematikus zseni S. Rámánudzsan azt állította, hogy felfedezését Namagiri istennőnek köszönheti, aki álmában tudatta azt vele. Mohammed is hallotta Isten kinyilatkoztatásait, és világvallást alkotott belőle-a régiből már nagyon elege volt, gondolom, azért ment fel a hegyre… Összegezve, kinyilatkoztathatjuk, hogy azt hallunk meg, amit meg akarunk hallani. A többi pedig elvész az éterben, vagy a párunk lelkében. Vagy az enyémben, mert nem mondhatom ki.

néma harc

van, hogy az ember csak magára figyel, befelé, és rendet akar teremteni a gondolatok kuszaságában, de a gondolatok nem engedelmes katonák, bár hadrendbe állnak, és örökös erőfitogtatással áltatják magukat, hogy náluk az erő, de minduntalan megbomlik a csatasor a szenvedélytől duzzadó érzelmek minden gondolatot tétova szellővé alázó nemeréjétől

Spagetti-szindróma

 Imádom a spagettit! Olívaolajjal, fűszerekkel, tonhallal, zöldségekkel, parmezánnal, ezekkel együtt vagy külön-külön, bármilyen módon elkészítve szívesen fogyasztom.

A megfőtt spagettiről szűrőn keresztül szokták letölteni a vizet, aztán van, aki leöblíti hideg vízzel, van, aki nem, és jöhet a fűszerezés. Én nem használok szűrőt, de még fedőt sem. Lassan csorgatom le a vizet a tésztáról, és figyelem, ahogy a szálak összefonódnak, és nem engedik egymást a mélybe zuhanni. Ha egy-egy szál mégis elszabadul, azt biztosan kiközösítették, és megérdemelte méltó büntetését. Egészen a végsőkig feszítem a húrt, és valami furcsa perverzió folytán, a fazék peremének megbillentésével lesem, hogy enged-e az összefogás, és mikor zuhannak a mélybe, de mindig a spagetti győz. Mindig időben visszabillen az a fazék.

Amikor eszem, még nagyobb az élvezet, nem, nem segítem őket villával-kanállal, tömegesen számba tuszkolva őket, hogy együtt végezzék, bosszúm végzetes: szétválasztom őket, és egyenként, néha elharapva falom az összetartó szálacskákat. Jóleső irigység…

Forradalom, szakszervezet, szavazás, szerelem, spagetti szindróma… Egységre buzdítva, nemes célok felé törve, egyre ritkábban kapaszkodunk össze, de néha mégis.

Akiről azt gondoltam, hogy női létemnek a férfi kiegészítője, hogy jin mivoltomnak a yang megfelelője, hagyta, ahogy én is, hogy egységünk szétessen, kapcsolatunk darabokra hulljon. Győzött az önérzet, a büszkeség. Csupa veszélyes emberi tulajdonság! Civilizációnk oltványa, átkozott érzet képzetek, vagy, ha úgy tetszik képzelt érzetek…, melyek manipulálják, és háttérbe szorítják az igazi érzelmeket, amilyen a szeretet.

Semmi spagetti szindróma, semmi összefogás a butaság és a sors próbatételei ellen.

És most? Új életet kezdünk? Újabb spagetti-kísérlet, új fűszerezéssel?

A vak lány

 Minden reggel ott van a helyi járaton, aztán ugyanazzal a vonattal utazik, amivel én. Vakvezető kutyája, egy golden retriever, már elég idősnek tűnik. Szinte robotként lépdel, ül le és áll fel, ahogy azt a helyzet és a gazdi mozdulata megköveteli. És tekintete majdnem annyira üres, mint a gazdájáé. Szegény kutya. Persze, sajnálom a vak lányt, mint minden vakot. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon az, aki sohasem látta a világot, hogyan képzeli el. Legalább annyira vagyok erre kíváncsi, mint arra, hogy mit álmodik a pólyás baba, amikor mosolyog álmában, vagy a kutyám, amikor sípol, nyögdécsel, meg egyéb hangokat hallat, remeg a teste, és nyilvánvaló, hogy valami történik az ő álmában is. Remélem, hogy egyszer majd kitalálnak egy szerkezetet, ami mindezt kódolja, és az ember elé tárja, az ember által felfogható formában.

Egyik reggel mialatt a vonatra vártunk, a vak lány cigarettára gyújtott. Nagyon furcsa érzés fogott el. Néztem, néztem, aztán elfordultam és azon gondolkodtam, hogy vajon miért érzem magam rosszul. Rosszallóan vettem tudomásul, hogy neheztelek a vak lányra, amiért rágyújtott (a vonatra, mert a kanyarban se látszott, magamra, mert sose tudtam annyira laza lenni, hogy kipróbáljam milyen, ha letüdőzök egy cigit).
Nahát! Miért ne cigarettázhatna egy vak lány? Szeretteimre haragszom, ha cigiznek, mert féltem az egészségüket, és utálom a cigarettafüstöt. De a vak lány egészsége nem különösebben érdekelt, hogy őszinte legyek, csak annyira, mint mondjuk a BKV - ellenőré, talán annál kicsit jobban... Miért bosszant hát a látvány? – tettem fel magamnak a kérdést.

Egy vak lány, vagy bármelyik fogyatékos ne cigarettázzon! Mit képzel, hogy úgy tesz, mintha olyan lenne, mint a nem fogyatékos emberek (most nem a mentális képességekről szólok…). Ha egyszer valaki fogyatékossága folytán részvétet vív ki, az maradjon meg a státuszában, és ne akarjon itten nagyzolni… Na, ilyen hülye érzés kavargott bennem. Nagyjából olyasmi, mint amikor rádöbbentem, hogy az anyám mit is csinált az apámmal, és vice versa, amikor én megfogantam… Az én anyám! Egy anya maradjon anya, és ne merüljön fel, hogy még nő is... Amikor Supermant alias Christopher Reeve-et balesete után először megláttam a TV-ben, nem tudtam feldolgozni (hogy így kibabráljon vele a sors!). Az új információ nem illeszkedett az agyamban az ő részére fenntartott tarsoly tartalmához, nem sikerült az általam elraktározott adatot felülírnia.

Szóval, megtaláltam a választ, ami eléggé furcsa… De megbeszéltem magammal: persze, hogy nem vagyok szűk látókörű, vagy kegyetlen, és senkit nem dobnék le a Tajgetoszról.

Csak a szokásoknak, beidegződéseknek rabja vagyok magam is. Még szerencse, hogy meg tudom magyarázni.

Jaisaa ann, vaisaa mun - indiai közmondás, azaz: az elmédre is hat, amit megeszel

 Szeretem az indiai ízeket. Többféle indiai fűszerkeverék is van a kamrámban, és szakácskönyveim is vannak. Próbálkoztam egyik kedvencemmel, a dahllal, de nem nyújtotta azt a kulináris élvezetet, mint az étteremben vagy indiai barátaimnál fogyasztott étel. Havonta egyszer rendelek a Bombay Expressből. A napokban néhány kolléganővel összeálltunk, és faltuk az iroda konyhájában a Tandoori csirkét, a Lamb Korma-t, és a különféle naan-okat. Egy kollégám bejött és azt mondta: fúj, mi ez a szag. Felvilágosítottuk, hogy az indiai fűszerek illata lengi be a léget, mire ő újra fújolt, amire én megjegyeztem, hogy nem szándékozunk megkínálni, no panic. Ő kinyilatkozta, hogy nem is érti, hogyan lehet ezt megenni. Ránéztem, és próbáltam sugallni a tekintetemmel, hogy jó lenne, ha eltűnne a konyhából, mire kiment. Megy ez nekem, gondoltam, mármint a szembeszéd, és akkor jobb megoldásnak tűnt, mint vitába szállni egy felnőtt emberrel arról, hogy kinek milyen ízvilágot kedvelnek az ízlelőbimbói. Legalábbis olyan ritka és drága pillanatokat nem áldozok vitára, amelyekben a fenti finomságokra igyekszem összpontosítani. De egyszer még megbeszélhetjük, ahogyan a 12 éves unokahúgommal tettem nemrég. ..

Kiszedtem a velőscsontot a kuktából, kirázogattam a csontból, aztán elegyengettem a pirítóson a gőzölgő, remegő velőt. Megsóztam, és csíkokra vágott, főtt sárgarépával az asztalra tettem. Fújjj, mondta ekkor a lányka, és még össze is rázkódott. Nem szereted? – kérdeztem. Nem. Ettél már? Nem. Akkor honnan tudod, hogy nem szereted? – tettem fel ugyanazt a kérdést, amelyet számtalanszor hallottam gyerekkoromban, szörnyű válogatós lévén. Vállvonogatás volt a válasz, meg, hogy otthon sem eszem meg. Nem baj, nem kell megenned, ha nem kívánod, én ugyanis nagyon szeretem – mondtam, és közben már el is fogyott a velős pirítós. Soha, senkit nem kínálok kétszer, mert én sem szeretem, ha noszogatnak, hogy egyek olyasmiből, amit nem kívánok, vagy már félre áll a hasam. Rossz szokása a háziasszonyoknak…

Sok ember másféle ételeket szeret, mint te vagy én – próbáltam oktatni a gyereket.  Attól függ, hogy anyukájuk miket szokott főzni, és attól, hogy a szervezetük mit kíván. De vannak olyan területek a földön, ahol mindig csak rizst esznek, vagy csak a földből kikapart gyökereket, vagy például kígyót, egeret, mert nincs más élelem a környezetükben, vagy, mert nagyon szegények. És a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a csoki, vagy a fagyi. És szívesen megennék a velőspirítóst. Nekünk természetes, hogy válogathatunk ezerféle élelemből, nem is gondolunk arra, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Könnyen ítéljük el a perui indiánt, aki tengerimalacot eszik, vagy azokat, akik hernyót fogyasztanak.

Mégis ahelyett, hogy okosan válogatnánk a lehetőségekből, beteggé esszük magunkat…

Azért reméljük, hogy minden élelem valakinek, valamiért jó, ha eszi, ezért soha semmilyen ételre ne mondd azt, hogy fúj, akkor se, ha éppen irtózol a gondolattól is, hogy megegyed! Elég, ha azt mondod, hogy nem kérsz belőle, nem szereted. És, ha irtózol tőle, ne is hagyd, hogy rábeszéljenek, mert beteg lehetsz tőle, hiszen a gondolat mindent befolyásol.

De, ha van lehetőséged megkóstolni olyan ételt, ami éppen csak szokatlan fűszerezését vagy elkészítési módját tekintve más, kóstold meg, mert annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, és ahány nép ízvilágát ismered…