2011. január 13., csütörtök

A vak lány

 Minden reggel ott van a helyi járaton, aztán ugyanazzal a vonattal utazik, amivel én. Vakvezető kutyája, egy golden retriever, már elég idősnek tűnik. Szinte robotként lépdel, ül le és áll fel, ahogy azt a helyzet és a gazdi mozdulata megköveteli. És tekintete majdnem annyira üres, mint a gazdájáé. Szegény kutya. Persze, sajnálom a vak lányt, mint minden vakot. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon az, aki sohasem látta a világot, hogyan képzeli el. Legalább annyira vagyok erre kíváncsi, mint arra, hogy mit álmodik a pólyás baba, amikor mosolyog álmában, vagy a kutyám, amikor sípol, nyögdécsel, meg egyéb hangokat hallat, remeg a teste, és nyilvánvaló, hogy valami történik az ő álmában is. Remélem, hogy egyszer majd kitalálnak egy szerkezetet, ami mindezt kódolja, és az ember elé tárja, az ember által felfogható formában.
Egyik reggel mialatt a vonatra vártunk, a vak lány cigarettára gyújtott. Nagyon furcsa érzés fogott el. Néztem, néztem, aztán elfordultam és azon gondolkodtam, hogy vajon miért érzem magam rosszul. Rosszallóan vettem tudomásul, hogy neheztelek a vak lányra, amiért rágyújtott (a vonatra, mert a kanyarban se látszott, magamra, mert sose tudtam annyira laza lenni, hogy kipróbáljam milyen, ha letüdőzök egy cigit).
Nahát! Miért ne cigarettázhatna egy vak lány? Szeretteimre haragszom, ha cigiznek, mert féltem az egészségüket, és utálom a cigarettafüstöt. De a vak lány egészsége nem különösebben érdekelt, hogy őszinte legyek, csak annyira, mint mondjuk a BKV - ellenőré, talán annál kicsit jobban... Miért bosszant hát a látvány? – tettem fel magamnak a kérdést.
Egy vak lány, vagy bármelyik fogyatékos ne cigarettázzon! Mit képzel, hogy úgy tesz, mintha olyan lenne, mint a nem fogyatékos emberek (most nem a mentális képességekről szólok…). Ha egyszer valaki fogyatékossága folytán részvétet vív ki, az maradjon meg a státuszában, és ne akarjon itten nagyzolni… Na, ilyen hülye érzés kavargott bennem. Nagyjából olyasmi, mint amikor rádöbbentem, hogy az anyám mit is csinált az apámmal, és vice versa, amikor én megfogantam… Az én anyám! Egy anya maradjon anya, és ne merüljön fel, hogy még nő is... Amikor Supermant alias Christopher Reeve-et balesete után először megláttam a TV-ben, nem tudtam feldolgozni (hogy így kibabráljon vele a sors!). Az új információ nem illeszkedett az agyamban az ő részére fenntartott tarsoly tartalmához, nem sikerült az általam elraktározott adatot felülírnia.
Szóval, megtaláltam a választ, ami eléggé furcsa… De megbeszéltem magammal: persze, hogy nem vagyok szűk látókörű, vagy kegyetlen, és senkit nem dobnék le a Tajgetoszról.
Csak a szokásoknak, beidegződéseknek rabja vagyok magam is. Még szerencse, hogy meg tudom magyarázni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üdvözöllek, Kedves Olvasó!

Ide kalauzolt a sors, vagy tudatosan érkeztél, s, ha már itt vagy, olvassál.
Ha tetszik, írd meg, ha nem tetszik, azt is közöld.

Derűt és jóságot kívánok!
Desirée