Jézuska, az Angyal és a Télapó, avagy invictus fidelitas

 Sol Invictus (Legyözhetetlen Nap) a római birodalom napistene volt, és minden év december 25-én ünnepelték, a téli napforduló, azaz a napok hosszabbodásának tiszteletére. Invictust sajnos legyőzték, és napja leáldozott 325-ben, az első niceai zsinaton, amikor és ahol úgy döntöttek, hogy elég a pogány istenek imádatából, és Jézus születésének napjává kiáltották ki december 25.-ét.

 „A karácsony szó a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba és valószínűleg bolgár közvetítéssel. Egyes bolgár nyelvjárásokban a kracsun szó a téli és a nyári napfordulót, illetve az azok körüli ünnepnapokat jelenti. Macedón nyelvjárásokban a kracsun kifejezetten karácsonyt jelent.
A kracsun szó az (át)lép jelentésű korcs- igei tőre vezethető vissza, a szó jelentése pedig a lépő, átlépő értelemtől a fordulónap, napforduló felé fejlődve jutott el mai tartalmáig.^[7]
Egy másik elmélet szerint, mely a hangváltozások (szláv palatalizációk, nyílthangúsodás) törvényei alapján kutatta a szó etimológiáját, az óegyházi szláv az albán nyelv karcun szavát vette át, melynek eredeti jelentése rönk, tuskó, utalva a téli napfordulókor tartott máglyarakás pogány népszokására.
Megemlítendő az az alternatíva is az 1267-es Kassai kódex alapján, mely szerint a magyar kerecsen/kerecseny szóból származik e szavunk, visszautalandó a karácsonnyal egy időben tartott, régi magyar szokás szerinti sólyomröptetésre.” a Wikipédiából.

Mindenféle logikusnak tűnő fejtegetések születtek arról is, hogy valóban december 25-én született-e Jézus, vagy más dátumon.

És mindenféle logikusnak tűnő elméletek születnek arról, hogy ki teszi az ajit a karácsonyfa alá.

Egy ismerősöm kitartóan győzködi gyerek- ismeretségi körét arról, hogy a karácsonyi ajándékokat a Télapó hozza. Télapó kúszik a kötélhágcsón – a mostanában közkedvelt boltban kapható árúra gondol, Télapó hozza a Colát (TV – reklám), Télapó hasonlít a képzeletünkben élő fehér szakállas Istenre – no comment.

Én az Angyalkának írtam, mondta a barátnőm kislánya, és az angyalka este berepül az ablakon és a karácsonyfa alá teszi a meglepetéseket…

Nos, én senkit sem szeretnék eltéríteni hitétől, ami a karácsonyi ajándék-hozót illeti. Csak az a fontos, hogy örömmel adjunk és örömmel kapjunk, és attól, akitől szeretnénk.

Ha Jézus megbízza az Angyalomat, hogy hasson a drágámra, hogy az annyira áhított ezüstszállal hímzett pulcsit megvegye nekem karácsonyra, akkor tőlem akár a Télapóval is elküldheti.

Kellemes Karácsonyt Mindenkinek!

RAJ KAPOOR

 Indiai zenét hallgattam a neten, és közben, valami infót ellenőrizve láttam, hogy Raj Kapoor ma született, azaz tegnap...: 1924 december 14-én. Azoknak, akik feltették a kérdést, hogy who the f… is Raj Kapoor, már itt is a válasz: indiai színész-rendező. Persze, hogy nem hallott róla magyar ember fia/lánya, mivel filmjeit Magyarországon csak 2000 után, az azóta minden évben megszervezett indiai filmhét keretében vetítették. Én Erdélyben láthattam kislány koromban, amikor drága nagymamámat elkísértem moziba. Romániában valamiért sok indiai filmet vetítettek. Nagy hatással voltak rám, azóta is imádom az indiai zenét és kultúrát. Az indiai filmekre jellemzően a cselekmény mindig a szerencsétlen szegény ember és a szerencsés gazdag ember közötti konfliktust mutatta be, oly módon, hogy közben igyekezett meggyőzni a gazdagsággal járó negatívumokról, és a szegény, de becsületes ember boldogságáról. Raj Kapoor sármjának és színészi tehetségének köszönhetően filmjei nagyon sikeresek voltak, még Berlinben is… Amikor 2000-ben Indiába látogattam, indiai barátnőm megszervezett egy látogatást az RK (Raj Kapoor) Stúdióba, azaz a világ második legnagyobb filmgyárába, Bollywoodba. Könnyekig meghatódva jártam be a város nagyságú stúdió kísérőnk által bemutatott részeit, és megnézhettük egy filmjelenet felvételét. Számomra a legnagyobb élmény mégis az a szoba volt ahol Raj Kapoor filmjeit őrizték, és persze a stúdió múzeuma, ahol kezembe vehettem az egyik leghíresebb filmjében, a 420-as törvénycikkben általa viselt japán márkájú tornacipőt, amit a film slágerében megénekel:

Mera Joota hai Japani

Yeh Patloon Inglistani

Sar pe lal topi Rusi

Phir bhi dil hai Hindustani

magyarul:

A cipőm japán,

Nadrágom angol,

Kalapom orosz,

De a szívem indiai.

www.intrika.humanity.com

 Hivatalnok, inas, orvos, utcalány, vagy éppen politikus… Kabos Gyula a Meseautóban mindenre kapható, hogy főpecsételőből egy nála jobb fizetéssel rendelkező nő férjévé avanzsálják… III Ramszesz képes volt kivakartatni elődei arcmását a karnaki és luxori paloták faláról és oszlopairól, hogy sajátját vésesse beléjük. Maurice Druon Az elátkozott királyok hét részes regényét olvasva tökéletes képet kapunk Franciaország középkori eseményeiről, politikájáról. Legnagyobb vakmerőség történelmi regényt írni, és régen élt királyok szájába adni talán soha el nem hangzott szavakat. De olyan írónak, mint amilyen M. Druon, aki éveket töltött könyvtárakban és levéltárakban a kor minden fellelhető írását végigtanulmányozva, elhisszük, hogy a valósághoz hű reprodukciót tárt elénk. Nos, a regénysorozatot azért említettem, mert az emberi gyarlóság összefoglalása, történelmi eseményekkel, megindítóan szép szerelmi történetekkel tarkított oldalakat lapozgathatunk, amelyeket főként az intrika szelleme hat át. Intrika és hazugság, ami úgy tűnik, hogy alapvető emberi magatartás. Függetlenül a cél fontosságától, a tét nagyságától a cselszövés szövevénye szövi át életünk. Ha netán nem jellemző valakire ez a magatartás, avagy még nem tapasztalta saját bőrén, az olyan szerencsés ember, hogy naponta hálálkodnia kellene Istennek, génjeinek vagy a felmenőknek, na és a születése - kori csillagkonstellációnak…

 Én csak akkor intrikálok, ha féltékeny vagyok valami másik nőre. Naná, hogy nem a legjobb tulajdonságait fogom bemutatni, ha éppen úgy bogozódik a beszélgetés fonala… De csak a szeretett férfit avatom be az intrikába, és őt is tudta nélkül… Néha ugyan látom a mosolygó tekintetén, hogy tudja mi folyik, de az nem baj. Különben nem kenyerem a mások elásása. Szomorúan tapasztalhattam személyem ellen irányuló intrikát az utóbbi időben. Ugyanis a hivatal falain belül dúló túlélésért folyó küzdelemben kiderül, hogy ki mennyire becsüli önmagát. Ugyanis, akinek van önbecsülése és önbizalma az nem a kollégák bemocskolásával tör felfelé, avagy próbál életben maradni, hanem saját értékeinek a felmutatásával. Az mindenképpen megnyugtat, sőt elégedettséggel nyugtázom, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele, sőt zuhan… Nem vagyok kárörvendő, de: hahaha! Ami rossz, hogy rosszul érintett, magamba zárkóztam, elkeseredtem, sok minden értelmét vesztette egy időre. De az élet tele van csapdákkal és gátakkal, túl kell rajtuk lépni, néha nagyot ugrani. És a gonosz végül elnyeri méltó büntetését.

Macaron - láz

Az ember furcsa tulajdonsága, hogy a ritkát, a nehezen elérhetőt többre értékeli, mint ami körülveszi nap, mint nap, legyen az bármilyen értékes. Azt hiszem, ez a rossz tulajdonság, ami rengeteg szomorúságot okoz sokunknak, a föld élőlényei közül csak az emberben van meg. Irigylem azt, aki elfogadja a sorsát, nem lázad ellene, nem akar többet, mint élni a mindennapokat. Én küzdök az egyforma napok ellen, keresem a különlegeset mindenben.

Párizsban járva megkóstoltam a Macaront, ami tojásfehérjéből, mandulalisztből, cukorból, stb. készített, kívül roppanós, belül habos-krémes édesség. Hogy Párizs mámorító szerelmes hangulata vagy a szivárványszínű, ajkaim közt elomló ínyencség hatott-e jobban érzékeimre, nem tudom. Talán mindennek a konstellációja határozta meg a Macaron iránt érzett rajongásomat. Utazásunk után sokáig nem volt alkalmam újrakóstolni, de aztán drága unokahúgom hozott Brüsszelből, Pierre Marcolini híres csokoládéboltjából egy jó nagy dobozzal, amikor itthon járt. De a vágy újra és újra rám tör a Macaron után (is)… Egy kis netes keresgélés után kiderült, hogy nálunk is vannak már Macaron - lelőhelyek. Egyik nap a Deák téren volt találkám a párommal, és egyszer csak utolért a Macaron-láz. Gyere – mondtam - érdeklődjük meg a La Meridienben, hogy milyen áron kapható. De ugye nem akarsz mindenáron - élcelődött a drága. Az épületet körbejárva, végre be mertünk menni egy ajtón, és a pompázatos Le Bourbon étteremben találtuk magunkat. A hely előkelőségét és az ebből adódó komplexust jól egyensúlyozza az étterem dolgozóinak kedvessége és segítőkészsége. És amiről álmodni se mertem, már 150 forint per darabjáért birtokolhattam néhány nagyon finom Macaront. Csokis, pisztáciás, epres és barackos ízekben rendeltem. Mindegyik nagyon finom. 

A Macaron elkészítése nagy hozzáértést igényel, ezért inkább alkotásnak hívnám, mint egyszerű süteménynek ezt az ezerarcú desszertet.

Nos, nem tudom, hogy ha majd egyszer minden cukrászdában lehetőségünk nyílik fogyasztani belőle, ugyanilyen vággyal teli izgalommal veszem-e ajkaim közé, vagy csak néhány aromát jelent majd az íz-skálán... Ki tudja… Egyelőre rajongok érte.

Mester a ködben 2.

 Miután kijöttünk a festékboltból azt mondja, hogy most elmegy az asztaloshoz a léceket legyalultatni. Mi van? kérdezte a hang a fejemben sikítva.Már nagyon ráncoltam a homlokom, mire gyorsan magyarázni kezdte, hogy neki nincs olyan mérető gyaluja, vagy mije, ami kell - már nem tudom., mire hivatkozott. Na jó, az mennyi lesz. 2 ezer körül. Rendben, odaadtam a pénzt. Negyedóra múlva hív, hogy a 2 az 7. Az sok, mondom, várom otthon a kapuban.  Na ide figyeljen, elvállalt valamit egy összegért. Nekem ez nem azt jelenti, hogy különböző munkafázisokért, más embereknek fizetgetek mindenféle összegeket, mert akkor miért fizetnék magának? Ember dermedten néz. Gondolom nő még nem beszélt így vele. Talán még senki nem vonta felelősségre, hisz az emberek nem nagyon mernek ellentmondani mesterembernek, leginkább azért, mert nem tudják, miről is beszél… Jó, jó – mondta erre, majd én legyalulom. Csodás, mondtam, és maga is pácolja, festi. Jó - mondta, de szedessem le a régi kaput, mert ő azt nem. A vége a történetnek az, hogy párom festette le a vasszerkezetet, mester és fia felrakták a léceket. Az alját és a tetejét nekünk kellett lenolajjal lekenni, és festeni. A közepén valahogy a kapu két szárnyának lécezete eltérő lett, mi hoztuk helyre, és újraszereltük a zárat és a kilincset, mert azt is elbaltázták. Ja, és mielőtt távoztak behordták az udvarra a megmaradt léceket, ami 15 db 30-40 cm-es lécecskét jelent – mindet lefestve. Már értettem miért kellett utólag még egy doboz festéket venni: ahelyett, hogy elvágás után, csak a hasznos részét festette volna le, az egészet lefestette, utána darabolta…

 Már megnyugodtam, és napirendre tértem afelett, hogy hülyének néztek, de az továbbra is bosszant, hogy nem lehet megbízni a mesteremberekben. Az sem fér a fejembe, hogy a szomszéd faszerkezetes tornáca miért tűnik tökéletesnek, amikor az én egyszerű kerítésem oly tökéletlen lett... Valószínűleg úgy gondolta mesterünk, hogy: egy nő, aki egyedül él, úgysem fog pofán vágni, ha gyatra munkát adok át, akkor meg minek több időt fordítani egy kapura...
XXI. század, és még mindig küzdenünk kell, hogy szavunk számítson valamit.

Lehet, hogy az alábbi írásokat ki kellene ragasztani az irodákban, bárokban, kocsmákban, aluljárókban, golfpályákon, és az összes olyan helyen, ahol csak férfi megjelenhet. Talán észbe kapnak.

http://www.inforadio.hu/hir/tudomany/hir-243898

http://szemelyescoach.hu/cikkeim/Esendoferfiak.htm

Mester a ködben

Amit nem tudunk saját kezűleg elkészíteni, azt megvesszük. A kapum és a hozzá tartozó kerítésem tönkrement. Valamiféle préselt pozdorjából volt kialakítva, ami a sok esőtől elgörbült, és az utcáról úgy nézett ki, mintha gyomorszájon vágták volna. Új kapura volt szükségem, és a szomszéd bácsi ajánlott egy embert a faluból, aki az ő tornácának faszerkezetét készítette. A művet megnéztem, és úgy döntöttem, hogy a kivitelező megfelelő munkát végzett, így felvettem vele a kapcsolatot. Ember jött. Az a fajta arc, amelyikről nem tudom eldönteni, hogy az alkoholizmus, valami betegség vagy a kemény élet véste bele az árkokat. Elmondtam, mutattam mit szeretnék, ő azt mondta, hogy 20-30 ezer forintért megcsinálja. Azt mondtam, hogy OK 20, ha én pácolom-festem (csináltam már könyvespolcot), mind a fémszerkezetet, ami a régi kapu maradványa, mind az új farendszert, ami az új alkotást képezi (spórolni akartam). Mondta, hogy akkor leméri, hogy mennyi léc kell, én mondtam, hogy majd én lemérem. Le is mértem, ki is számoltam. Egy szombat reggelre beszéltük meg, hogy jön a pénzért, ami a faanyag és a csavarok megvásárlásához szükséges. Mennyit vegyek ki az automatából – kérdeztem. 50 ezer elég lesz – mondta laza kézmozdulattal. Mennyi?!!! 15 szál 10 cm széles, 4 m-es lécre? Na várjon mondtam, öltözöm, megyek magával (van akit nem szabad Önözni, mert nem a tisztelet jeleként, hanem nagyképűségnek veszi…) Az úton érdeklődést színlelve hallgattam, hogy ő mi mindenhez ért, a kéményrakástól a tető ácsoláson keresztül a burkolásig. Valahogy egy szavát sem hittem… 11 ezerért megvettük a léceket (szállja 600 Ft volt) és a csavarokat… Majd a festékboltba mentünk, ahol 5 l festéket kért. Ennyi nem kell – mondtam én, 2-3-ra lesz szükség, egyelőre kettőt veszünk. Hígítót kérnek, kérdi az eladó (nő) és az emberre néz, aki elhúzza a száját és azt mondja, hogy nem. Már hogyne kérnénk – mondom. Na és lenolaj van – kérdi a hölgy. Az minek – kérdi az ember. Hát hogy ellenállóbb legyen vízre, szúra – mondjuk ketten a „mesternek”. Veszünk, bár már annyi minden forog a fejemben, hogy leginkább lemondanám az egész egyezséget. Nagyot nyelek, és nem kicsit mogorván hagyom el a festékboltot.Folyt. köv.